Sokan nyávogtok, hogy nem írok blogot ezer éve, és így már nagyon nincs min röhögni, hogy itten parasztkodok az éterben. Hát. Most sem fogtok nevetni, először is sírjatok, de legalább hatódjatok meg egy kicsit ezen a történeten, amit szinte egy az egyben a féjszbúkról kopíroztam be ide.

"Néhány évvel ezelőtt az egyik paraolimpiai játékokon 9 atléta (akik mind mentálisan, vagy fizikailag sérültek) felálltak a 100 méteres futás startvonalához.
A pisztolylövés felhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol (bár nem mindenki a lábain futva), de a cél felé törekedett a beérkezés és a győzelem reményében.

A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi 8 versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett, majd mindenki megállt és visszafordult.

Mindegyikük.

Az egyik Down-kóros lány leült mellé, megpuszilta és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a 9-en összekapaszkodtak és együtt sétáltak be a célvonalon. A stadionban pedig a nézők felálltak és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik ezt a történetet.

Hogy miért?

Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás felett aratott győzelem. Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítani."

Namármost, ha van legalább annyi jóérzés bennetek, mint bennem, akkor legalább egy kis gombóc megjelent a torkotokban, hogy igen, ezektől a szellemi és testi sérült emberektől bizony volna mit tanulni. Már én is majdnem beírtam fészbúkra, hogy akurvaélet, látjátok, feleim, szümtükkel... amikor megjelent a vállamon a mindig szkeptikus kis Tarsoly Gergely egy ördögi vigyorral, hogy áhoj poblacsek, a történet nagyon szép, de... vajon tényleg?

Tapasztalt google search felhasználóként beírtam egy mondatot a keresőbe, hátha kidobja az eredeti cikket valami blikk.hu vagy népszabadság, vagy ilyesmin. Hát, nem. Blogokat dob ki, kizárólag. Már ez gyanús lett volna, azonban a szövegnek egy variánsát (Bartók Béla forog a sírjában, ő nem a google-lel gyűjtötte a népdalvariánsokat) sikerült kifognom, amiben az szerepel, hogy "Jó néhány évvel ezelőtt a seattle-i paralimpiai játékokon". Na, gondoltam, ez egy jó kis támpont, mivel Seattle-ben történt az eset, biztosan a washington post vagy a cnn honlapján meglelem az incidens leírását. Be is írtam gyorsan a google-be, hogy seattle paralympics, és ha ennyit írsz be, már adja is ki a keresési javaslatot, hogy seattle paralympics 100m.

Na, mondom, ez fasza lesz, amerikában is ismerik a sztorit, akár igaz is lehet. Na de ez a "néhány éve" kurva gyanús továbbra is. Az első három helyen videotalálat, de - hiába ilyen népszerű a mém - a jelenet nincs köztük, sőt, Seattle város neve is csak úgy szerepel, hogy Seattle-ből származó játékosokat említ. Na, akkor vissza az egész, maradjon keresőkifejezésnek a Seattle paralympics. Semmi releváns találat, se Wikipedia, se cnn, se semmi, ami azért gyanús, főleg, ha összevetjük azzal, amit az Atlanta olympics keresőkifejezésre kidob a gép, pedig az sem tegnap volt már.

No, akkor Wikipedia, Paralympic Games, és mit látnak szemeim: NINCS a listán Seattle. Seattle-ben SOSE nem volt paralimpia.

Na jó, persze, de akkor még lehet, hogy igazából nem Seattle, meg hát végülis kép is van, és az eredetileg látott cikk várost nem írt, hogy az eset hol történt volna. Rákerestem a képre a TinEye oldalon, ami egyetlen találatot dobott ki. Nem tudok portugálul, de itt a 2008-as pekingi paralimpiáról van szó, és a kép alatti képaláíráson a következő szöveg szerepel: "José Monteiro de Portugal, desmaia nos 1500m", ami tippem és a google fordító szerint is nagyjából azt sejteti, hogy az 1500 m-es versenyszám alatt készült a fotó.

Szóval véleményem szerint az egész egy kibaszott nagy hazugság, a történet kitalált, a valósághoz semmi köze nincs, és ha az ember ügyesen keres, legfeljebb valami filmből kivágott részletet talál az interneten, ami viszont nemcsak, hogy látványosan megrendezett, hanem nem is paralimpián játszódik, hiszen ahhoz méltatlanul fos körülmények közt futnak szerencsétlenek. De a szöveg eredetije ott van angolul.

Tehát, kérem, nem baj, ha kitalálunk szép meséket embertársaink okulására, de ezeket a történeteket valósként eladni - a jószándék ellenére is - hazugság.

Sőt. HAZUGSÁG

Nos, kértétek, hogy mondjak valamit a szétfagyott seggre. Hát íme a megoldás:

Öltözzetek fel melegen, bazmeg! Ez már nem az óvoda, hogy anyád adja rád a jégeralsót (ha óvodás vagy, és fázol, mondd meg anyádnak, hogy adja rád)!

Ha nem vagy már többé iskolás, hanem komoly, érett, felnőtt ember vagy, akkor az azért jó ilyenkor, mert nem fog senki sem kiröhögni, hogy "az a hülye meg milyen gatyában van már", ha esetleg nem  nem a legdivatosabb, koptatott-kiszakadt lófaszban járkálsz télen. Sőt, felnőttként neked kötelességed kiröhögni azokat, akik bejönnek reggel dolgozni, és vacognak, hogy "dekkkurvahiddeggvann". Röhögd ki, hátha tanul belőle, és több esze lesz.

Remélem, értitek, mi van.

Vegyetek fel ruhát, és akkor nem fagy be a seggetek.

Van abban valam irónikus, hogy általános iskolás korom egyik kedvenc dalának, az Eiffel 65: Blue -nak a videoklippjére várva annak idején a napokig tévé előtt, órákon át célra tartott videomagnó-távirányítóval vártam, de sosem adták, mert addigra már ezen együttesnek a Move Your Body volt az aktuális slágere, és hogy mi van a kilpben, csak a húgom elmeséléséből tudtam meg, és nagyon-nagyon jónak képzeltem el.
Ma, kb. 12 évvel később, megnéztem a videoklippet a YouTube-on.
Kibaszott gyenge.

Azért a folyamatos számítógépbuzulástól egy időben még az embert meg tudta menteni az, hogy néha utazni kellett, és akkor a vonaton meg a volánbuszon az ember mégiscsak tanult, szépirodalmat, esetleg hírújságot olvasott. Azonban most már kezd divatba jönni a mobilinternetből wifi-re leosztott áldás, aminek, és a minden falon jelen levő 220V~50Hz aljzatnak köszönhetően az ember egy háromorás vonatutat is gond nélkül végig facebookozhat, ha akar, leszámítva, hogy a hegyek közt haladva néha percekre megszűnik a kapcsolat.

A jövő elkezdődött (a vasúton is).

Amennyiben kizárólag akkor vannak rémálmaid a munkahelyedről (és akkor is az, hogy elkésel, vagy nem dolgozol elég keményen), amikor szabadságon vagy, akkor bizony lehet, az vagy.

Egyszerre előnyös és előnytelen, ha a munkahelyeden mindenütt üvegfalak vannak. Például reggel, amikor épphogy felébredtél, és az asztalodnál hivatalos dokumentumokat olvasol, ami inkább elaltatna, akkor biztos, hogy meglát valami hülye ismerős, aki még hajlamos is betelefonálni, hogy ugyanmár ne aludjál, hanem termeljél.

Persze pozitív lehetőségek is vannak a dologban: a laborban kitörő bolondokházát ugyanis egyenes adásban lehet nézni az irodából, ahogy a vitatkozó kollégák szóváltása játékos közelharccá fajul, és a végén jobban jársz, mintha a viaszat-kikbokszot néznéd, mert itt ismered a két szerencsétlen, aki az üvegkalitkában milliós műszerek közt próbálják véleményüket erőszakkal érvényesíteni.

Mindenki döntse el maga, szeretne-e ilyen helyen dolgozni!

Azért az is jelent valamit, hogy itten a freeblogon nyoma veszik minden kibaszott bejegyzésnek, ami két hónapnál fiatalabb, és az ember eldönti, hogy felhagy ezzel a kibaszott blogolással, mert mi a fasznak, és amikor megtenné azt, hogy beírja az új bejegyzésbe, hogy "kurvára elegem van, nem csinálom tovább", akkor azért még előtte próbaképpen rákeres a blog címére a google-ben, és megnézi a tárolt változatot, melyben megvannak az elveszett bejegyzések, és manuálisan helyreállítja az egészet.

Hogy ez mit jelent?

• Egoizmus. Amit én csináltam bazmeg, az megmarad, és kész.
• Törődés a világgal. Mert a jótanácsaimra igen is szüksége lehet bárkinek!
• Időhiány. Ha két hónapnyi elveszett bejegyzés tizenöt perc alatt helyreállítható, akkor bizony kurvára le van szarva itt mégiscsak minden az idő 99,9826389%-ában.

Szóval kéremszépen, aki dolgozik, az ne blogoljon, mert csak akkor nem veszíti el százával az olvasóit, ha amúgy is csak öt-hat szerencsétlen hülye olvasta a bejegyzéseket (na meg persze 20-30 intelligens ember, remélem, érzitek a seggetek nyalását, nyájas olvasók).

Na dehogy jótanács is maradjon a végére:

Tisztítsátok gyakran és alaposan a villanyborotva körkéseit, mert ha nem teszitek meg, akkor lehet, hogy egy parókányira való szőr mellett még cérnát is találtok. Bár valószínűleg annak a jelenlétét az sem gátolná meg, ha rendszeresen tisztítanátok, de legalább lövésetek lehetne, mikor borotváltatok utoljára plüssállatot vagy adidasz melegítőt.

... készülj a legrosszabbra!

A pletykákkal ellentétben az emberek beszélnek angolul, és segítenek, ha kérdezel, sőt, ha tanácstalanul bámészkodsz térképpel a kezedben, akkor is lesz, aki oda jön hozzád. És hiába tudsz franciául, mert meghallják az idegen akcentust, és angolra vártanak, mert mint egy párizsi pincérleány megmondta: "they are desperate to practice their English".

A metró, a vasút van olyan mocskos, mint a magyar, de az Intercités vonat mocskosabb a magyar InterCity-k többségénél. Persze a városban kábé ehte franciát nem is látsz, de sok-sok szép fekete és távol-keleti lányt látni, perse azért van néhány - sőt a pestihez képest sok - szőke és szőkésbarna nőci. Sokan sportolnak valamit (jó seggek mindenütt), de a közlekedési morál olyan, hogy ezután a körúti villamos kész felüdülést hoz.

Az autósok, gyalogosok leszarják a lámpákat, sok helyen a párhuzamos közlekedés is csak érzésre megy, sávok sehol sincsenek felfestve. A metrón az emberek félnek, hogy lennmaradnak, ezért ha feljutottak, csak a legritkább esetben szállnak le, akkor sem, ha az ajtóban állnak, és valaki belülről le akar szállni. Inkább befele kezd tolakodni, míg a leszálló meg kifele, aki a kettő közt van, azt meg agyonnyomják. A kurvasok metróvonal kurvasok helyen keresztezi egymást, de néhol az átszállás negyedóra gyalogást jelent az alagutakban. És ha nem is akarsz átszállni, van ahol a mélyből több fordulónyi lépcsőt kell megmászni, mert nincs mozgólépcső, ami egyből fölvinne, a lift meg nem működik.

No meg mondja már meg valaki, mégis milyen metró az, amelyiknek gumikerekei vannak??!!

... ha a lakásban a legmocskosabb dolog, amit találsz, az a partvis. A második legmocskosabb pedig a felmosóvödör. Talán a porszívóval nem tudsz több kárt okozni, mint hasznot, azonban az sajnos a padlón szétkent mocsokra nem hatékony.

A legstílusosabb az, ha úgy tesszük meg mindezt, hogy az illetőnek tényleg a háta mögött vagyunk, miközben ő erősen összpontosít, hogy valaki mással beszélgessen.

Ha ez összejön, akkor menők vagyunk, de az igazi szintlépés akkor következik be, ha így az illetőről, névvel (mert ugye a nevét kihallja az ember általában) beszélünk, mondjuk arról, hogy jó-e a segge.

Megjegyzem, csajozásra nem jó ez a módszer.

Azért kicsit abszurd, mégis sokatmondó, ha egy alapvetően kémiával vegyészként foglalkozó ember munkába állása után először úgy sérül le, hogy elvágja a kezét...

...egy A4-es fénymásolópapírral, amikor a kinyomtatott anyagát mappába próbálja rendezni.

... hogy klingonok vagyunk!

(És fotózzuk le a kérdőívet, és publikáljuk fészbúkon!)

Azért valamelyest elszomorító, hogy amíg az ember millós nagyságrendű, csúcstechnológiás gépekkel dolgozik, közben egy hét alatt egy esőerdőnyi papírmunkát végez. És ami a legkiábrándítobb az egészben, hogy amikor elmész újratölteni a nyomtatót, látod, hogy a géppapír márkája nem más, mint FUTURE.

Szebb jövőt!

Mert ahol vegyszerek vannak, ott sokszor gumikesztyűben fordulhatunk csak meg, akkor is, ha pusztán egy műszer megtisztítása miatt megyünk be a laborba. És ezáltal csak ilyen helyen fordulhat elő, hogy a két szervízmérnök közül az egyik pucsítva behajolva néz bele a megbontott készülékbe, míg a másik a háta mögött a lóinszeminátor és az urológus profizmusával csattintja fel a gumikesztyűt a kezeire.

Például ha visszatérsz valahova, ahol korábban sok időt töltöttél, és ráeszmélsz, hogy az újonnan érkezettek, akik a "te idődben" még nem voltak ott, közt rengeteg a jó pasi, jó csaj, és bizony, te már nem találkozhatsz velük rendszeresen.

Hiába, az élet igazságtalan. Veled is.

Például intő jel lehet, ha dalokat dudorászva azok szövegét gyanús formába átköltve mormolod magadban.

Ha például a rap-stílus valamely gyöngyszemében elhangzó "májkröfón" szó helyett "májkrömól" vagy "májkröbór" (micromole és microbore) szavakat mormolsz, akkor biztos lehetsz benne, hogy egy elvetemült utolsó vegyész vagy, aki megérdemli, hogy hétvégén is otthon titrálgasson!

Ugyan a címben nevezett tevékenység nem tartozik nemzeti erősségeink közé, de azért megvan néha annak is az előnye, hogy fél órán keresztül állunk sorban a menza előtt, hogy végre hozzájussunk az energiaforrásunkhoz egy jó kis pacal képében.

És hogy idézhetjük elő ezt a helyzetet? Nos, kedves hölgyeim, lányok, asszonyok, tudom javasolni, hogy menjünk melltartó nélkül ebédelni, és akkor bizony az előttünk álló férfitársaink számára máris pokol helyett mennyország lesz a várakozás, és bizonyára elismerő pillantásokkal fogják illetni nőnemű társuk jótékonyságát.

S aki nem jött volna rá, annak itt van a tanulság, avagy a jótanács az előző bejegyzés végéhez:

A tahóság elleni küzdelem valószínűleg csak tahósággal oldható meg, ahogy a dísztraktor zenekar már meg is énekelte.

"A parasztot csak a paraszt vágja".

Ahogy sétálok a kijárat fele, arra leszek figyelmes, hogy a kislány bugyit-gatyát letol, seggel beguggol a bokorba, és már csorog-csobog a téma. Én egy pillanatra megálltam, hogy Közép-Európa nagy fesztiválján, ami tele van mobil szaniter egységekkel (konténerbudi, toi-toi), miért folyamodik ahhoz valaki, hogy inkább a sátrak felől a fő nyomvonal felé vezető, nem túl forgalmas, de nem is éppen kihalt részén könnyítsen magán? Az első gondolatom az volt, hogy odasétálok mellé, megkérdezem, hogy van-e itt egy szabad hely, és mielőtt megmukkanna, előkapom a saját szerszámom, és rázendítek a témára én is.

Szerencséje volt nemzettársnőnknek, hogy én még mindig nem vagyok akkora paraszt, mint amekkora lehetnék.

Legalábbis az alábbi párbeszéd szerint mindenképpen:

"- Figyelj, te sem leszel már fiatalabb...
- Nem mondod...
- Nekem anyám mondta, úgyhogy biztos igaz!"